Szike alatt

2020.09.24.

Szike alatt. Szó szerint értve.
Emlékeztek még a: Mit miért? ... Mit miért nem? címet viselő írásomra? Nem? Nem csodálom.
Részint jó rég volt ('19.04.29.), másrészt meg a másik (MJ-Vándor) blogon írtam meg, s hát ki oda nem jár, bíz lemaradt.

Nos, onnét hoztam át a kollázs baloldali darabját, akkor úgy nézett ki a bal hüvelykem. A miértet nem írom le ismét.
Anno nem volt műthető, most meg már ... nem is kell.
Nem azért voltaam szike alatt, csak mellesleg szúrtam be, hogy néha a természet és az emberi szervezet is képes fantasztikus dolgokra. Mert az, hogy a bal hüvelykem egyszer csak elkezd gyógyulni és cirka 4-6 hónap alatt teljesen felszívódik a kocsonyás alapban csúszkáló porcszerű akármi, hát az nem volt a lehetőségek közt. Oszt mégis.

S akkor mit kerestem a szike alatt? Azért szó szerint alatta, mert a hátamat "bicskázta" meg a doktornő. Kisebb túlzás műtétnek hívni, mert ambulánsan végezte. Besétáltam, természetesen időpontra, hasra vágtam magam előtte ő meg elevenen megnyúzott.
Ígérte ezt többek közt nagyapám is, így is, meg a " egyszer szíjat hasítok a hátadból" formában is. Nos, majdnem. Csak nem szíj.
Volt egy, nevezzük biszbasznak -mert a betegjogaim még megmaradtak ha más jog már nem is annyira-, a hátamon, oszt azt kellett lemetszeni. Készen van.

De ugye ez kit érdekel? Megértem. Max engem egy kicsit. Nem is ezért írok, hanem az egyebek miatt. ... "Az egészségügy mai állapota" kezdetű ritkán nem kemény felütésre.

Nos kérem. Odaértem a kórház elé, a nem ám hónapok, meg másfél éves, hanem mindössze háromhetes várakozás után és mit látok? Rohadt nagy tömeg.
De semmi sorállás az utcán. Szörnyű! El sem hittem, háromszor is visszajöttem az utcára, nehogy az legyen, hogy beelőztem a sort és beindul a "rámolvasás". 

Rosszul viselem már ha elátkoznak. De hiába. Sort csak nem találtam, a tömeg meg vígan bagózott, annyi füstöt nyomtak mint egy kisebb mozdony.
Bent meg oszt. ... Rémisztő. Mosolygós "triázs nővérek", akár válogatni tudtam volna, gyors kérdések (de nem csak jelölte, kérdezte is), papírtöltés oszt tovább. Fogadóablaknál úgyszintén. Keményen elvettek a két helyszínen az életemből vagy egy percet. Egyszer majd behajtom.
Hogy végre mindenkinek a kedvébe járhassak, hát csak nem szólítottak percre pontosan. Hát nem rá kellett várnom fél órát! Rá. Szörnyű érzés egy öntudatos magyarnak. Én pedig az vagyok. Már méregettem az épület sarkait ... hol kezdjem a szörnyű pusztítást ha nekiállok üvöltve elbontani?
Azt hiszitek viccelek. Három hete, amikor először jártam ott, még el sem érkezett az ideje de már átkozódott, hangoskodott egy nőszemély, hogy ő időpontra jött.
Ugye én nem kaphattam szájon, a nővérek meg pláne nem, hát hallgattuk addig amíg végre kiszáradt a bélés a szájában.
Visszatérve a hátamhoz. Behívott a nővér, kitöltöttem amit ki kell, nem vette a fejemet azért, mert neki kellett megmutatnia azt, hogy hol felejtettem el aláírni, megérkezett a doktornő, kevesen, mosolyogva és megnyúzott. Alapos fertőtlenítés a "műtéti területen és környékén, injekciók, csak az első szúrást éreztem, metszések, törlés, fertőtlenítés, vérzéscsillapítás, tapaszolás, oszt kész.
Nem mértem az időt, mert az annyi, az annyi amennyi kell hozzá. Gondoljanak erre azok is, akik sikítófrászt kapnak, meg kisebb idegösszeomlást, mert nem kerülnek sorra percre pontosan.  A beteg, meg az ellátása az így működik. Ha nekem sikerül kettővel többet kérdeznem, akkor az utánam jövő többet vár.
Száz szónak is egy a vége, megint egy sikeres túrán vagyok túl -a legfiatalabb unokán nagy bibi kedvelő, a szemében biztosan egy nemzeti hős leszek ha megláthatja a hátamat-, és megint nem tudok szörnyűségekről, rémisztő dolgokról beszámolni.

Öt évvel ezelőtt jártam a bőrgyógyászati részen, a számítógép "mondta" mert én bíz nem tudtam volna az idejét, akkor épp nem a hátam, hanem a lábamon keletkezett fertőzés miatt, és semmi nem változott rossz irányba. Jelentem, a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház működik. Megint megelégedésemre.
Tudom, tudom. Nekem szerencsém van, meg mindig kifogom a rendes embereket, meg ... Jó! Majd addig járok oda, amíg nem találok valami vérlázító dolgot.
Nem lesz könnyű, mert én akkor megyek ha kell, akkor annak van az ideje és rá is szánom, és hát megértem, meg nagyjából át is látom, miként teszik a dolgukat a gyógyítók, de azért igyekszem. Jó? Árgus szemmel ...
Addig is, e helyt is, de köszönöm szépen a doktornőnek is, és hát mindenkinek aki tevőlegesen is közreműködött a hátam körül, és azoknak is, kik ha csak áttételesen is, de azért közük lett a megnyúzásomhoz.

Kik pedig ezt szívesebben vennék a Kossuth téren látni, lidokain nélkül és ostorral, hát még várjanak kicsit és bizakodjanak.