Haldoklók harca

 

Nem kíméli őket az élet.
Keményen nekiesnek a ragadozók, felzabálják az értékes részeket, marad a fej a szarvak, a csápolás.
No és az ösztön a harcra.
Míg csápolni tudnak addig megragadnak bármit és szorítják, préselik kimúlásig.

A harc lételemük.
No de ki akar már velük birokra kelni? Az értéktelen részekért? A fejért? Ugyan!
Még a trófeáért, a szarvakért, sem érdemes. Az agónia tart ameddig tart.
A fej még irányítana, a csápolás szakadatlan fogyasztja az energiát, megragadnak mindent. Egymást is ha úgy hozza a sors. Sőt!
Ha úgy hozza a sors, akkor még utoljára feltámad a harci ösztön, mindent beleadnak egy utolsó, egy halálos szorításba, míg ki nem múlnak.
Sokáig haldokolnak, tán nem is észlelik, hogy mi az mi hiányzik, vagy tán azt remélik újra teremtődik, vagy tán meg lesznek nélküle is? Mint Münchhausen lova. Még tán ennének, innának is bár nincs hova mert kifolyik. Pocsékba megy minden mi bemegy.

Volna, van, lesz még hely itt újabb torzóknak. Csak hát van amelyik még a levegőben verdes, van amelyik még nem nőtt akkorára, hogy felszálljon és felzabálhassák.

Jöhet rájuk egy szebb világ? Nem. Ezekre soha. Mikor még van potrohuk (tömegük) akkor is csak arra van eszük, hogy egymást letaszítsák, szakadatlan harcban állnak, ha nincs kivel akkor büszkén szárnyalnak kicsit majd lent végzik. A haldoklók csápolásán.

Most kivételesen külön hangsúlyozom, nagyíts rá a képre! Ha esetleg, egy kisebb képernyőn átsiklana a szemed felette. Nem csak díszítő elem.