Mára már, csak annyi maradt belőle amennyi itt van a tányéron. Nekem ennyi. Ennyi is csak azért, mert ragaszkodtam hozzá.
Az ünnep kapcsán eszembe jutott a majális, arról meg a szénfeketére égett hurkasütő tálak a sercegő zavaros olajban úszkáló hurkákkal, kolbászokkal.
Nem sok dolog volt anno, amit én kedveltem a május elsejei felhajtásokból. Többek közt a fentebb leírt látványt sem csíptem.
Elég korai koromban sikerült elcsípnem egy avas ízű hurkaremeket, utána aztán felőlem süthették. Egyék is meg! Amúgy az egész majális érzés engem nem tudott szíven nyilazni. Már gyerekként sem. Túl sok ember, túl sok lökdösődés, ha valami véletlen megtetszett akkor az természetesen másoknak is tetszett, és emiatt türelmem határáig kellett sorba állni. Későbbi korokban pedig, ahogy csökkent a résztvevő tömeg, úgy szaporodtak a pártok sátrai. Lát valaki tán összefüggést?
De ha arra gondolok, hogy mi volt délelőtt! Na mi volt? ... Az.
A munkásosztály seregszemléje. Felvonulás. Kaposvár akkora felvonulásokat produkált gyerekkoromban, hogy csuda volt nézni azt a sok embert! Zászlókkal, fotókkal, szövegekkel. Nézni csuda volt. Még tán néha jó is.
Törekedtem is a néző szerepére, de nem mindig sikerült. Nem mindig, mert a vonulás kötelező volt. Soha nem értettem, hogyha kötelező mindenkinek felvonulni, akkor kik azok, kik az a rengeteg ember, akik a járda szélén álldogálnak végig a felvonulás útvonalán? No meg az ablakok is teli voltak.
Apropó ablakok. Akkora volt az érdeklődés, mármint a bámészkodók részéről, hogy bekéredzkedtek az ismerősök az utcafronti ablakkal rendelkező ismerőseikhez.
No mindegy. Én a magam részéről igyekeztem ellógni a vonulást, mert roppant mód utáltam. Órákkal előbb kellett gyülekezni, cipelni valami feleslegesnek vélt dolgot, lehetőleg a vonuláskor valamiféle alakzatot kellett tartani -később aztán ezt megszoktatták velem a seregben- lehetőleg jó pofát kellett vágni az egészhez, vigyorogni mint a vadalma, és integetni a sok vadidegen szájtátinak, majd áhítattal bámulni fel a tribünre, a sok "nagy emberre", akiről azt sem tudtam, ki fia borja?
Ha lehetett elsunnyogtam. Mondjuk a siker és a sikertelenség fele-fele.
Persze olyan is volt, amikor végigröhögtem az egészet.
Például akkor amikor középiskolásként, mint néptáncos kellett vonuljak.
Csizma, fekete posztónadrág, bő ujjas fehér ümög. A tribün előtt meg még csapkodhattam a tenyeremmel a csizma szárát is, mint aki tudja a dörgést.
Én! Én azt tudtam ám! A mai napig nem tudok táncolni, de ez akkor senkit nem érdekelt, mert demonstrálni kellett a létszámot.
Létszám ... Nem ismerős ez sehonnét, manapság sem ugye?
Ha muszáj volt vonuljak, hát a végén mindig betegre röhögtem magam. Az a sok lelkes, rajongó szemű, boldogan vigyorgó proletár, a tribün után kilépett a tömegből és amit cipelt azt besuvasztotta az első nyitott kapualjba oszt húzott ... na hová?
Természetesen! Ki a majálisba avas hurkát enni pisa meleg sörrel, közben ellövöldözött egy vagyont pálcákra függesztett kacatokra, a gyereket teletömte vattacukorral, felrakta a körhintára vagy -kortól függően- a láncosra, vett neki valami bóvlit a bazárosoknál.
Vagy azt aminek nem találta el a pálcáját, vagy valami más felesleges kacatot.
Biztosan sok szépségét hagytam most ki azoknak a legendás május elsejéknek, de akik látták anno, azoknak majd beugrik a többi is. Mostanra meg ennyi maradt.
Disznótoros a hentestől, de legalább nem avas, az is szabadon választott, és hát a többi is szabadon választott. Az idei azért más, még ennél is másabb.
A COVID egyetlen pozitív hatása, hogy pártsátrak sem voltak. Nem volt hová állítani.
Van saját sátram. Jövőre babgulyást eszek, a sátramban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése