Megjött!

Végre! Megjött!
Úgy tudok most örülni, mint Aphrodité oltárán először áldozó kisleány a kissé elfajult petting után, ha: -megjött!
Hallottátok a robajt? Nem a lépcsőházban esett le a gipszstukkó, hanem a kő a szívemről!
Tudtam én!
Ha valakire, hát akkor a Tisztelt Honfitársra lehet számítani.
Nem is értem!
Hogy mertem én ebben  -ha pillanatokra is- meginogni?
Elolvastam. Betűről betűre. Naná! Ez a minimum, ha a Tisztelt Honfitárs kegyeskedik és ... De tényleg! Hát lopja ő az időt amit rám áldoz? Na azt nem!
Szóval olvastam, s közben néha felkúszott elhomályosodó tekintetem az ő acélos ... Hm! Mikori ez a kép? Nem számít! Mindenki öregszik. Én is. Csak rajtam nem látszik.
Azért majd a körözési képnek nem ezt kéne kiadni.
Szóval elolvastam. Értem én. Én értem. ... Csak azt nem, hisz már dübörögnek.
Akkor így utólag most miért is kíváncsiak az én véleményemre? Kellene megerősítés?
Nem lesz. Tőlem nem! Minek? Hisz a többség -8 millióból 200 ezer- már visszaküldte.
Én nem küldöm. No igen! Bűnös vagyok ebben, bűn a hallgatás.
De hát ez egy parasztvakítás! Hunyorogjak? Ugyan! Ugyan! Amennyit ezek vakítottak, már a vakunak sem pislogok.
Azért jó ez a kérdőív. Erre!
Másra nemigen lévén az anyaga ...
No meg rajta a címer és azt mégsem lehet ...
Így meg tán az újrahasznosításkor hátha valami normális dolog jön majd ki belőle. Hátha!
Ha nem, akkor legfeljebb újabb kérdőív lesz.
Ennyi pénzt elcseszni erre!
Az eszem áll meg. ... De az enyém újraindul!
Amúgy? Jól van, Tisztelt Honfitársam?
Rohadt meleg lett manapság. Iszik ön eleget?