A hallgatás ára

Konzultálunk.
Velem ugyan nem, de valakikkel biztosan.
Olyasmi ez: - de hülyék vagyunk! ... De én nem!
S hogy miért?
Mert, hol van a kérdőívem? Az enyém!
Orbánék már szajkózzák az eredményét, én meg még meg sem kaptam. Hogy is van ez?
Hová lett a kérdőívem?
A választójogosultak száma cirka 8 millió és néhány százezer. A konzultációs ívet kinyomtatták 8 millió példányban. Állítólag! Nem én állítom. Hallottam. Kiküldték, cirka 400 millióért. Ezt sem én állítom. Olvastam.
Szóval akkor hol a példányom?
Nem mintha olyan nagyon hiányozna, csak ha már kidobták  a pénzt az ablakon, akkor a rám eső rész miért nem esik be hozzám?
Éljek a gyanúval? Élek! Lehet hogy nem is nyomtak ki annyit? Csak nem működtették és alkalmazták az eddigiek tapasztalatait? No és a listákat! Akkor pedig mennyi az annyi? Persze! Pont annyi, csak egy része ... Elszivárgott? Meglehet.
Különben meg mire az egész kurva drága felhajtás? Állítólag, így drágább mint a népszavazás. Ezt sem én állítottam. Szóval mire? Hisz baromira nem érdekli őket az eredménye, tekintve a már elkészült és részben felnyalt óriásplakátokra. Visszaküldtek vagy 200 ezer ívet, no természetesen ennek zöme támogatja a szigorítást. S a többi?
Megválaszolom!
Hogy egészen pontos legyek, megválaszolta nagyapám, úgy ötven éve, én most csak továbbadom nektek. Nektek, "válaszadó" és "választó" polgár!
A hallgatás beleegyezés!
És a hallgatásnak ára van. Rohadt nagy ára! ... Most ennyi. Eddig meg? Ezután?