A szeppuku meséje

Egyszer volt, nagyon rég volt, tán igaz sem volt, volt a távoli keleten, annak is egy távoli zugában, egy aprócska faluban egy szamuráj.
Olyan távol a népesebb falvaktól, hogy arra még a madár is ritkán járt. Pláne, mert a vidék urának híre inkább költözésre, mint maradásra bírtak.
Ez volt oka hát, hogy a költöző madarak csak átrepültek a falu felett az emberek meg csak átrobogtak a falucskán. Azokban a régi-régi időkben aminek kis szeletéről a mese szól, épp békeidőket éltek.

Nem volt ez a béke annyira megszokott akkortájt, mondhatni ritkán esett meg. Valakikkel mindig volt ok hadakozni, és hát a sógun sem volt egy békés fajta, no meg a többi hozzá hasonlatos nagy vezér sem.
Ott volt hát a mi szamurájunk a vadregényes hegyekkel övezett kicsiny falujában, és szinte egész nap az előírt formagyakorlatokat végezte.
Egy szamuráj soha nem eshet ki a formából, állandó készenlétben kell éljen, és lelkében feltétlen odaadással, ha szólítja a sógun.
Pont ez volt az, a sógun léte, ami megingatta kissé a mi szamurájunk amúgy rendíthetetlen lelkét. Nem szívelte az új vezért. Nagy harcos volt a vezére, de nagyon kegyetlen, rátarti, jellemben a nyomába nem ért az előző, az elesett sógunnak.
Nagy ütközet volt, véres harc, ahol a régi vezér elesett, de ezt most hagyhatjuk.
A mi szamurájunk gyakorolt hát, bele is melegedett, de a szíve az hideg maradt.
Teltek, s múltak a napok, és egyszer csak a mi szamurájunk felesége előállott a kéréssel. Megöregedett a padló, megsárgultak a rizspapírok a keretekben.
Elment a mi szamurájunk hát deszkáért, papírért és nekiálltak a felújításnak. Haladt a munka szépen. Szinte világítottak a friss fehér rizspapírok a keretekben.
Jöhetett a padló, a szép az új deszkák. Felszedte hát a mi szamurájunk a padlókeretet, és mert akkurátus ember volt nekiállt megpucolni, jó lesz az még valamire.
Így szándékozott a régi deszkákkal is. Megtámasztotta a keretlécet egy szegletben, a másik végét a hasával és húzta a tőrét. Kicsit zavarta ugyan, hogy a hadi tőrt erre használja, de gondolta majd ha vége, megtisztítja, kifeni és újra áldja.
Vége lett!
Lovak patájának robogását hallotta, elcsúszott a figyelme, megcsúszott az éles penge.
Nagyon éles volt az a penge, és nagyon közel volt a hasfala. ....
Belerogyott a fájdalomba. Így térden, hasában a tőrével érte a sógun parancsa. Hadba!
Közel volt a szégyen. Egy szamuráj akinek a saját kése, saját keze okozta vesztét.
Egy szamuráj, akinek a keze annyira nem biztos, hogy ... Ott térdelt, hasában a penge, keze a markolaton, testében a kín, szemében a reménytelenség.
S mert a hírhozók döbbenten nézték, nem vállalhatta fel a magyarázatot és a vele járó szégyent. Tolt még egyet a markolaton, beledőlt ... és vége. Ezt látták a hírhozók!
S mert a mi szamurájunkat ugyan ki ismerhette volna jobban mint a saját felesége, az értetlenkedő tekintetekre ő adta meg a választ.
Magyarázatát adta, mégpedig azt, hogy az ő ura akkora hűséggel bírt az elesett ura iránt, hogy inkább választotta a hasfelmetszést mint a sógun hiányát.
Szerencsétlen mozdulat volt, ügyes magyarázat!
Annyira ügyes, hogy még az új sógunt is megérintette és szokássá tette a szamurájoknál. Kicsit más tartalommal, de szokássá.

Ez hát a szeppuku meséje. Az igaz meséje. Igaz? Ha a tőr akkor lejjebb szalad, hát ez a mese répamese lenne. ... Legközelebb szebbet mesélek.