Megírom!

Megírom! Meg én! Én olyan vagyok.
Olyan, hogyha megmondják az írni valót, akkor nem tudok írni. Akkor tudok, ha akarok. Ha mondani akarok. Ha más akar, akkor írja meg ő maga. Sokaknál kiverte a biztit a Magyar Krónika eljövetelének híre.
Nem elég hogy eljött az új "messiás", még ez is!
Hirdetni hivatott az eszmét. Nahát? Eddig nem ...?
Mellesleg mondom, egy csipetet azért is felháborodtam, mert mintha Kerényi hajdan volt elvtárs, egy kicsit az ötletemet nyúlta volna le.
Egy ideje hangoztatom itt. Csak a szépet ...
Persze neki könnyebb! Jóval könnyebb.


Elém nem borogatják talicskaszám a százmilliókat. Még értelmes dologra sem, nemhogy marhaságokra. Mert lássuk be, ez is az, akár az általa faragott asztal.
Nívós egy lap lesz, ha kaphatnék egy példányt, odatűzném a többi mellé. Hirdesse az értéket! De nem kaphatok! Mert korlátozott lapszám lesz havonta és azt is elosztogatják zömében. Kell nekik. Legyen az övék! Vagy tán féltik közkézre adni?
Pedig Kerényi, előrelátóan vastagabb papírra nyomatja. Azzal sokkal nehezebb ... Ez a biztonságos a blog műfajban is. Problematikus kitörölni egy monitorral.
Megírom! Én ingyen. Amazok meg majd 50-től 200 ezerig. Azt hogy sárga a pecsenyekacsa! Mint a narancs. Akkor miért nem árulnak vödrös kacsát? Szóval annyiért. Megkapják a témát, a szép témát és megírják. Ki kap ötvenet? Ki többet?
Csak nem? .... Neeem!
Most ordenáré módon az jutott eszembe, hogy akinek a nyelve csak épp körbefut a kitüremkedett aranyéren az ötvenet kap ... és beljebb és beljebb! .... Aaahh! ... Kétszáz!

Kordokumentum lesz. Gyűjtendő. Már a gyűjtők köre is meghatározott. A témák is. Azok is meghatározottak, akikről íródhat. Az is, akik írhatnak. Biztosan kordokumentum?
Nem inkább, kórisme?
Sárga a pecsenyekacsa! A nagymami asztalán s receptjével. A tetves kurva életbe!
Azok akarnak nekem a kacsa színéről írni, kik tán életükben nem láttak tollas kacsát, csak fagyottat? Azok, kiknek halvány lila fingjuk nincs arról, mitől sárga a kacsa bőre?
Tán még azt sem tudják, a tolla, avagy a bőre legyen sárga? Nekem?

Flaszter és agysejtkoptató honfitársaim! Én nem csak ettem, hanem neveltem is!
Ha volt miből venni kiskacsát és ha volt kukorica!
Tudjátok honnét volt a nagyszüléknek? Keltették, vagy kínkeservvel összespórolták a pénzt 8-10 napos kacsára. Aztán nagyobb volt a becsületük mint nekünk. Nekik volt melegvizes palack, a sparhelt mellett lakhattak, szelték nekik a zöldet, a keményre főzött tyúktojást, kaptak morzsolt tehéntúrót, szitált kukoricakását. Míg nekünk mi jutott?
Mondjuk kukoricagánica langyos cukrozott tejbe szaggatva. Jó napon.
Tudjátok honnét volt a kukorica? Böngésztük! Tán a szót sem ismeritek, nemhogy a tevékenységet! Honnét volt nekik a zöld? Téptük a határban a csalánt!
Puszta marokkal basszátok meg, mert a kesztyű ami volt, az nem arra volt!
Honnét volt nekünk a kukoricakása? Lemorzsoltuk a csövet, ledaráltuk a szemet, átrostáltuk a kását különféle szitákon. A liszt jó volt a konyhára meg a naposcsibéknek, a finom kása a konyhára és a kacsáknak, a durva kása meg a disznónak. Ha tellett rá!

Nekem hát az ilyen emberek ne papoljanak a nagymama főztjéről, meg a kacsa sárgájáról! Mert már nem sárgát látok ettől, az efféléktől, hanem lilát!
Nekem hát ne osszátok az észt, ne határozzátok meg a szépet! Ne! Azért ne, mert látom. Láttam, látom, látni fogom!
Azt is látom, ez az egész nagyon égő. Égtek ott a jobboldalon "mint a Reistag"! Én látom. Ti nem? Mert ennyi az eszetek! Szép dolog mondhatom! Szép. Hát megírtam!