A hit, az igaz hit

Előre bocsájtom, még mielőtt valaki azt hinné, hogy én most itt a hitről akarok értekezni, ahhoz nem venném a bátorságot. Már csak azért sem, mert nem vagyok egyházi látogató.
Azt nem írhattam, hogy nem vagyok templom látogató, mert nagyon szívesen megyek be, megcsodálom, sokszor még a súlyát is érzem, de ... De a prédikációk, misék nem vonzanak.
Gondolkoztam én már ezeken ... s hát az a meggyőződésem, hogy van hitem. De abba a hitbe nem fér bele sem az elvakultság, sem a gyűlölet! Meg sok egyéb sem. Sok minden meg belefér. De ez most mindegy! Nem rólam van szó. Mellékes az én hitem.
Nagyanyám hívő volt. Merem állítani. Nem volt nagy templomlátogató, de hívő volt. Ott volt az imádságoskönyve és a  rózsafüzér az éjjeliszekrényén. Előbbi "rongyosra" forgatva, utóbbi fényesre koptatva. Ugyanaz volt az éjjeliszekrényén amikor én megszülettem -s már előtte is, mert anyai hagyatéka volt- és még akkor is az volt ott amikor 99 évesen meghalt.
Nem váltogatta sem a kellékeket, sem a hitét!
Nagyanyám családjának, és ezáltal nagyanyámnak is, igen nagy, igen komoly és igen fájó veszteségei voltak a világháború során. Volt vesztesége az orosz frontom, volt kije hadifogságban maradt oda, majd bár hazatért nem sokáig húzta a kint hagyott egészsége nélkül. Megélte a német, megélte az orosz bevonulásokat, megszállásokat s ami ezzel járt. Higgyétek el, nem volt könnyű! Mesélte.
Néha mesélte gyerekkoromban is. Már akkor is volt ami furcsa volt ebben, de akkor nem jöttem rá gyerekfejjel, csak később. Mikor már felnőtt ésszel hallgattam s közben néztem, közben gondolatok is cikáztak át a fejemen, akkor jöttem rá a lényegre!
Nagyanyám mindig csak mesélt. Beszélt róla! Soha nem okolt! Soha nem hibáztatott! Soha nem akart senkin számon kérni! Soha nem gyűlölködött sem magyarra, sem románra, sem németre, sem oroszra. Csak mesélt a történésekről. A veszteségéről.
Vagy nem mesélt, csak mert erőt vett rajta a fájdalom, hát kézbe vette az olvasót, magában vagy nagyon halkan mondta az imát s közben sírdogált.
Leginkább este. Mikor már nem volt tennivaló, elcsendesült a ház, mikor már csak utolsót pislantott a sparheltben a parázs. Akkor volt ideje a gondolatait, lelke fájdalmát kicsit kiengedni, megélni és enyhíteni könnyeivel, enyhíteni az imával.
Mint ahogy soha nem átkozott senkit, soha nem gyűlölködött, nem okolt, nem keresett vétkeseket a veszteségére, úgy ezeket a fájó megéléseket sem dramatizálta el. Nem hangosan sírt, ne tett látványos gesztusokat ... csak csendesen peregtek a könnyei, szikkadt kezei az imádságos könyve fedelén, ujjai közt a rózsafüzérrel fohászkodott!
A legkeményebb mit tőle hallottam, a kérdés: - ha van Isten, ezt hogy engedhette?
Ezt is csak halkan suttogta el néha. Halkan, de néha meghallottam.
S ahogy ő sem tudta rá a választ, úgy én sem! Azóta sem! Most sem!
Talán ez a válasz nélkül maradt kérdés volt az ami őt távol tartotta a templomtól, de nem tartotta távol a fohásztól, nem tartotta távol a hitétől Istentől.
Lelkében volt a hit! Benne volt, megélte. Nem kellettek ahhoz semmi látványos külsőségek. Lelkében volt a hite, az a hit amilyennek a hitnek lennie kell.
Nem hivalkodónak, nem hirdetettnek, nem látványosnak, nem elvakultnak, nem kirekesztőnek, nem gyűlölködőnek, nem másokat elítélőnek és megítélőnek.
Az ő hite igaz hit volt! Csendes, lelkéből fakadó, elfogadó, megnyugvást hozó és békés!

Nem fűzök ehhez semmit a mai világból! Aki érti érti!
Aki nem érti, az akkor sem értené ha hozzáfűzök!