De ez csak a felvezetés volt. A lényeg, a mai lényeg egészen másról szól. Lényekről!
Már délelőtt becsúszott az első lény.
A nagy piac felé gurultunk, pont a miseidő végén. Meg is jegyeztem, özönlenek a népek a templomból, üres lesz a piac. Az is volt. De nem a templomjárók miatt, nem voltak kofák. Most, hogy megint melózhatnak vásárnap is, hát juszt sem!
Ez még mindig csak a szófosásom eredménye. most jön a lényeg!
Illetve nem a lényeg ő, csak egy ismerős. A lényeg az, rám néz, összeakad a tekintetünk, majd mielőtt odaköszönhetnék elkapja a tekintetét s leszegett fejjel ballag tovább. Nem első eset, nem egyedi. Csak most jutottam el odáig, szóvá teszem.
Értem én! Nem tud már hová tenni. Szállnak az évek (meg a vadludak), megváltoztunk. Magam is vagyok így. Rám néz s motoszkál ... láttam már ezt a fazont, de hol?
Mi a neve? Ki ez?
Égés hogy nem emlékszem? ... Nem. Az nem égés!
Hazafelé menet elautóztunk a vásár mellett, igazi vásári forgatag. Az úttesten is.
Be sem kellett menni. Nem is kívántam. Néha, ha két embert látok csoportosulni, már "tömegiszonyom" van, akkor ez a látható vásári lökdösődés ugye nem nekem való. Menjünk be e hiper ...-be! Mondá az úrhölgy. Bementünk.
Bakker! Megelőztek bennünket a templomból jövők. Szerintem a miséről mindenki errefelé tartott. Ha a vásárban annyian voltak mint az oroszok, akkor itt volt a tatárjárás. Azt nem mertem írni török vész, mert az már iszlám s az meg áthallásos.
Hanem! Mit nem? ... De! De! Igen.
Jön szembe egy ismerős! A lényeg az ... A forgatókönyv semmit nem változott.
Olyan dezsavű érzésem lett. Még utána is néztem, de nem a piacos volt.
Lehet ilyesmibe belefutni zsinórban? Lehet! Null kettő! Ez már valami! Valaki?
Délután meg jött nekem ez a harckocsis motoszkálás. Pedig láttam már effélét. Sőt!
A Bakonyban esett meg velem, hogy jártam az erdőt, nálam az erdőjárás már akkor is egyfajta becsípődés volt. Szóval pihenőidőmben nem a nadrág varrását vakargattam a lábam közt, hanem mászkáltam. Hajszál híján ráléptem egy ruszki harckocsira.
Nem viccelek! Beásták a tavarisok és olyan frankón leálcázták, még két lépés kellett s rálépek a toronyra. Szép csendben lefaroltam róluk. Az őr náluk sem állt a helyzet magaslatán. Tán szerencsémre?
Szóval T-34 néző, fotó! Sétával egybekötve. ... Jön szembe egy ismerős! A lényeg az ...
Dézsavű érzés, stb! Null három. Bocsánat! Egy három! A tanknál egy megismert!
Szóval!
Én ezt nem így csinálnám! Csinálom általában. Ha nekem valakivel kapcsolatosan az az érzésem ismerem valahonnét, akkor nézem tovább, várok valamiféle visszajelzést, reakciót, elég ha megtartja ő is a tekintetét és akkor odaköszönök. Ritkán nem.
Ha nagyon ifjabb, akkor inkább várnám. De sokszor akkor is. És ha ráköszönök akkor elvárnám, fogadja. Megesik az is, nem fogadja az illető, azon be szoktam rágni.
Az én felfogásom az, akkor is elfogadom a köszönést, ha a pöcsöm merném a kasza alá tenni, hogy az életben nem láttam az illetőt. Téved. Na és? Köszönt!
Illik fogadni, ő meg majd rájön.
Szóval kedves ismerősök, volt kollégák. Működik ám ez. Nálam több alkalommal is bevált. Pedig lövésem nem volt honnét az ismeretség, csak az arc maradt meg. Köszöntünk. A bátrabbakkal, kíváncsibbakkal váltottunk pár mondatot és kiderült, anno együtt is hordtunk olajzöldet, meg tehéntarkát. Nem szégyen ez!
Ha gyanús vagyok nézz rám! Legalább nézz rám s légy már kicsit ember!
Bizony, sokszor csak az arc marad meg! És a tekintet Én annak köszönök!
A fejed búbjának nem! Bárki is voltál előtte, annak nem!
Nézz rám! A szemembe nézz! Bátran! ... Vagy már elmúlt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése