Egy más világ ...

Szóval dobálja fel a seggem alatt a buszt a hepehupás út, én meg pattogok a kakasülőn és szemem előtt rohangálnak kedvenc "szennylapom" betűi. Csodás! Mindegyre kiesek a sorokból és nem ugyanoda esek vissza. Kis idő és megunom a betűvadászatot. Becsukom a lapot és még a bögyös sem izgat fel, mert egy hirtelen ugratótól négynek látszanak a mellek. Az még nekem is sok így korán reggel, majdhogynem éhgyomorra.
Kint sűrű a köd, ezért hát végigfuttatom ugráló tekintetem az utastéren. Majd a tarkókon. Inkább csak fejtetőkön. Kevés az utas, szétszórtan ülnek. Mindenki egyedül, senki nem ismer senkit. Miért lenne ez érdekes? Nem az. Így esett, nagyvárosból indultunk. Nem a legnagyobból, de nagyból. Megállunk. Rövid pihenő, egy a tanyavilágba beékelődött autós csárdánál. "Sűrű" a forgalom itt. Rajtunk kívül csak egy rendőrautó áll a parkolóban. Van idő egy kávéra. Nem is bánom, mert kezdett leesni a vérnyomásom, mint Surdáé.
Jönnek a meglepetések szépen sorban. A pultos hölgy visszaköszön, mosolyog és kedvesen kérdez. Sőt! A már bent lévő két vendég is visszaköszön. Velem egykorú férfiember és asszony. Látszik rajtuk a földművesség. Nem áll nekik rosszul. Mosolyognak ők is és ha nekem szólnak, akkor rám néznek. Nem csak rám, de a szemembe. Nyíltan, derűsen és őszinte szemekkel. Pillanatok alatt beszédbe elegyedünk. Időjárásról, földről, traktorról, birkákról. Úgy, mint kik ismerik egymást. Pillanatok alatt élednek bennem az emlékek és találok vissza az útra. Hisz jártam én már efféle emberek közt. Csak rég. Már kissé elszoktam, de el nem feledtem. Már a kávé nélkül is felébredtem, de azért az is jólesik, mert szép szavak kísérik, szíves kínálás, mosoly és jó az íze, illata. Derűs lett a reggel!
A francnak sincs kedve visszaszállni, de hát menni kell. Ezek után, a köd ellenére is a kinti világot figyelem, a tanyavilágot. Szétszórva a tanyák, hol távolabb, hol meg közelebb egymáshoz. Egyik gondozottabb, másik kevésbé, de egyik alatt sincs kacsaláb és nem is forog. Sajnos sok a romos is és a rom is. Nagy kár. Egyik ilyen szétszórt csoportnál megállunk. Várakozók vannak. Kis család. Termetre kicsik, "aprónép". Mert négy gyerek és a nagymama száll fel. A legkisebb fiú akkora, ... nos hát, nem is gondolnám hogy járóképes. Pedig az. Mint ahogy a testvérei is, kik alig nagyobb növésűek, de azért látszik a különbség. A legnagyobb egy picinyke leány. Ő gardírozza a többieket. Csendes szóval, kedvesen és mosolygósan terelgeti, ülteti le őket. Kezével óvja a legkisebbet, mikor a padló elmozdul. Nagyanyó leül, féloldalasan az ülésben, hogy lásson hátrafelé, lássa az "aprónépet". Ö sem sokkal nagyobb, termetre. Csak a szemét, meg a mosolyt tartja rajtuk, minden mást ráhagy a nagylányra. Szemében derű, nyugalom, békesség és határtalan szeretet. Megérezheti, hogy nézem, mert rám tekint. Fejet hajtok felé. Mosoly a jutalmam és köszöntésként visszabiccent. Idilli és békés az a pár tíz kilométer, míg leszállnak. Körülöleli őket a békesség és minden mozdulatukat áthatja, minden szavukon, rebbenésükön látszik az együvé tartozás, a szeretet, meghittség, nyugalom.
Egy más világból jöttek és kis idő múltán visszatértek oda.
                            (f.köv.?)