A közösségi ember

Ismét hölgyről szól a történet. Ez is igaz történet, akár a tegnapi. Sütött róla a szomorúság ahogy megjelent az ajtajában, de a hangja kedves volt. Nagyon csendesen, de nagyon kedvesen kérdezte az okot amiért becsengettem. Meghallgatta, majd ...
Jött a döbbenet! A hideg zuhany!
Igen csendesen, s igen szomorúan mondta, szinte már esdeklőn:
- Ne haragudjon, de én most nem ... a napokban ment el a férjem. Elhunyt. Elment örökre.
Ledöbbentem! Majd eszméltem, bocsánatát kértem az alkalmatlankodásért, részvétet nyilvánítottam, s kívántam neki, leljen vigaszt! Elköszöntem illőn és fordultam ...
Csendes szava akasztotta meg a fordulót:
-Jöjjön be kérem.
Szabadkoztam, mondtam nem fontos ez most, semmiképp nem zavarnám gyászát s efféléket ...
-Jöjjön csak be. Van kis időm. Addig aláírom.
Bent aztán elmesélte, nemsokára jön egy ismerőse, mennek a búcsúztatót intézni.
-Nem lesz temetés. Hazahozom. Senkim nincs itt. Szlovákiából származok, ide jöttem férjhez. Ez lett a hazám. Ezt is akartam. Itt élni, megtanulni a nyelvet, beilleszkedni.
Úgy beszélte a magyart, ahogy tán én soha nem fogom!
-Most senkim nem maradt. Gyerek nincs, a nővérem odaát. Nem tudom, mi lesz?
Mit tegyek? Maradjak, vagy visszamenjek a szülőföldre? Itt az ismerősök, a leélt élet. Ott meg a szülőföld, a testvér.
Miket én mondtam, lényegtelen. Beszélgettünk. Mesélt. Csendesen, összefüggően, átgondoltan. Nem sírt, csak szomorú volt. Végtelenül szomorú. Nem tudom a perceket. Az sem számít. Végül azt mondta:
-Ezt aláírom. Nem kell ez ide. Nem kell sehová. Döntsék el az emberek. Ha itt leszek, én is szavazok. Ha mégis hazamegyek, hát döntsenek jól.
Egy igazi, közösségi szellemű ember.
Rájöttem, nem vagyok olyan kemény mint a vídia. Alig, hogy nem sírtam el magam és megértem a következő lépcsőházig elmenni. Időt kértem!

Nekem nagy tanulság ő. Nem magyarnak született, azzá akart lenni, azzá lett s a gyásza mellett is volt ereje mások javára gondolni, dönteni. Mi meg ...