Múlt századi lélek (Bubó története)

Idős hölgy a feltáruló ajtó keretében.
Nem túl magas, de nem is alacsony.
Vékony már, de az is látszik, soha nem volt testes. A csonton futnak már az inak, de nem nyúlott bőr takarja. Egész életében szikár, inas, izmos volt, mint aki sokat dolgozott. Kicsit hajlik már a háta lapockatájt, de tartása van.

És a mosolya ... Azonnal látom, ilyen mosoly ebben az évezredben már nem terem ki.
Az elmúlt század mosolya ami egy múlt századi lélek terméke. Azonnal beinvitál!
Ő beinvitál, pedig ő egyedül van, ő már gyenge, ő félhetné az idegent.
Közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez is képben van. Mondja, ő menekült a háború alatt, majdnem odaveszett, ő a menekültek ellen nem szavaz, de erre igen.
Mesél, mesél, mesél. Ahogy tizenhárom éves kisleányként ellátta az állatokat, befogta a két háromesztendős csikót és kiment a földekre a szekérrel, mert ott voltak a szülők. Kapáltak napkeltétől nyugtáig, ne kelljen hát gyalog menni, végig a poros úton, haza.
Meséli, hogy csapták be a csikók, a bekötésnél fordítva álltak a rúd mellé s bíz nem ő irányította a földekre őket, hanem ők vitték ki. Szidás nem járt érte, csak nagy csodálkozás. Hogy hozhatta ez a pici lány ki a fogatot?
-Sehogy édesapám! Ők hoztak ki engem.
-Tudja, énnekem az állatok mindent jelentettek, egész életemben. Most is.
Cinegék, rigók, galambok.
-Az én Bubóm! De már nincs meg. Kiirtották.
-Tudja, az állatok mindent megértenek. Mindent! Mondtam én egyszer a Bubónak.
-Te Bubó! Rendetlen vagy. Itt is mag, ott is mag, piszkítasz mindenüvé. Ez itt a helyed! Itt! Ettől eddig.
-És képzelje el, Bubó egész nap ott volt. ... Majd egyszer, eltűnt. Nem jött. Megsirattam.
-Hallom egyszer a motoszkálást, épp esett, csak úgy sírt. Bubó ült a korláton ás egy másik. Kis fiatal.
-Bubó! Bubókám! Elhoztad hát nekem a fiadat? Elhoztad? Sírtam. Megint sírtam. Visszajött az én Bubóm, visszajött a fiával!
-Azután egyszer csak kiirtották őket! ....
-Miért nem lehetett a levegőbe lőni és elrepül mind. Százakat, ezreket mérgeztek meg. Bubó is odaveszett. Biztosan akkor, mert többé nem jött vissza. Sem ő, sem a fia.
-Sírtam. Nagyon sírtam. Azóta is sírok.
-Hát most mondja meg nekem! A Szentlélek jelképe a galamb. Nem ő kérte, nekiadták, legyen ő. Akkor miért kellett ezt tenni? Miért kellett őt megölni?
-Életemben kaptam jót is, rosszabbat többet. A jónak örültem, a rosszat megköszöntem a Szentléleknek, hogy el bírtam viselni.

Csak annyit tudtam kinyögni. -Megírhatom?
Ragyogott a szeme, a mosolya és csak bólogatott a könnyes arcával.

Megírtam hát. Nehogy elfelejtsem. ... "Esett, csak úgy sírt." ... Ebben az évezredben már így nem beszélnek, nem lesznek ilyen mosolyok, ilyen szempár, nem lesznek ilyen lelkek. ... Internetet biztosan nem olvas, de meglelem a módját.